Hajnali négy órás indulás volt a terv, amit majdnem sikerült tartani, mindösszesen 20 percet csúsztunk. Magyar szakasz nem túl izgalmas, cserébe haladós volt, a kellemes hidegnek köszönhetően 99-100-as tempóban haladtunk a cél felé. Határátkelés másodpercek alatt megtörtént és Horvátország ezen része sem az, amiről különösebben meg kell emlékezni. Bosnyákoknál már emlékezetesebb volt az ellenőrzés. Bodegában ülő határőrről tudomást sem vettem, inkább a hátrébb csoportosulókkal szerettem volna ellenőriztetni az okmányainkat, de némi tolatás után minden a helyére került. :) Itt már komolyabb ellenőrzés volt, elkérték a forgalmit és a zöldkártyát, ami okozott némi fejvakarást, mert nem zöld volt, hiszen online töltöttem le. A fentebb említett határőr csoportosulás szolgálaton kívül cigizett, de elhaladásunkkor felmutatott hüvelykujjak jelezték, hogy értékelik az utazási formát. Szokatlan látványt nyújthattunk a Balkán ezen részén, mert az útkarbantartótól, a svájci nyugdíjason és a szlovén buszos csoporton át, a kávéházi közönségig, mindenki értékelte a kisautót. Egy hasonló örülttel találkoztunk csak, de ő helyi erő volt és egy 750-es Zastavából integetett vadul. Ezen felül Mostarban láttunk egy német csapatot, akik egy patika E30-al érkeztek, de akkor mi már gyalogosan voltunk. 

Bosznia északi része sem volt különösebben izgalmas, csak az útszéli pecsenyesütők, pár katonai temető és a délszláv háborúban szétlőtt ház, ami szokatlan volt a szemünknek. Mostarhoz közeledve nagyban megváltozott a táj, meredek hegyoldalak alkották a horizontot, közelebb érve számtalan alagút vezetett át rajtuk, amit nagyon élveztünk. A csúcs egyértelműen a Jablanicai-tó volt, ami hiába egy emberi kéz által létrehozott duzzasztó, páratlanul gyönyörű. Lehetőségeinkhez képest próbáltuk fotózni, de egy kép sem adja vissza igazán a látványt, ahogyan nehezednek a hegyek az útra, miközben a hihetetlenül kék tó mellett autózik az ember.

Mostarban azonnal a szállás felé vettük az irányt, amit először gyalogosan kellett feltérképeznem, mert pár száz méterre van a hídtól és lépésekre a sétálóutcától, így a gps nem produkált tökéletesen. Mindösszesen egy közlekedési szabályt kellett megszegni és már parkolhattam is a hotel előtt. Furcsa volt a sétálóutca ódon macskakövén autózni pár métert, de senki nem nézett rosszallóan, így feltehetően semmi törvénybe ütközőt nem követtem el. Szállást elhagyva is erre jöttünk, akkor ki is szálltam egy fotóra, de meg kellett várni, ameddig a turisták is befejezik a fényképezést és csak utána haladhattunk tovább. Itt jött oda egy külföldi srác, aki tört magyarsággal és elég egyszerűen, de megdicsérte a kisautót. "Magyar? Szép! Köszönöm!" :) 

Város szépségét nem nagyon kell ecsetelni, Csontváry sem véletlenül vetette vászonra. Így szeptemberben a tömeg sem volt élhetetlen, másnap reggel végképp nem, amikor újra végigszaladtunk rajta, mert kimaradt a kis híd és az étterem, ahova eredetileg terveztünk betérni. 

Este még futotta egy kis googlera és utánaolvastunk jobban a városnak, akkor dobta ki a legnagyobb kereső, a Blagaj Tekkét, amire mindketten rábólintottunk a képek alapján. Minimális kerülőt jelentett csak Kotor felé és egy páratlan szépségű élménnyel gazdagodtunk. Mostarban is erősen víz központúak az éttermek, de itt talán még egy lapáttal rátettek, volt olyan étterem, ami szinte a vízre épült.

Folytattunk utunkat Kotor és Shkoder felé, amikor megtörtént a csoda. Csajos meglátta az első kispolszkit. :) Szegény már láthatóan le volt támasztva, darazsak és pókhálók lepték, de még mindig jobb bőrben volt, mint a következő, amit egy számunkra ismeretlen városban találtunk. :( 

Kotor sem volt rossz, de a város szerencsétlenségére az előtte (és utána) lévő út elvitte a showt. Fényképek le sem tudják írni a látványt, percekig csak "úristen, b***d meg, asztnézd". Haladni persze nem igazán lehetett, így folyamatosan vesztettük a perceket, de a látvány mindenért kárpótolt. A sok elvesztett perc miatt Kotoron csak átszaladtunk, kerestünk egy éttermet a belvárosi rész szélén, ahol "megkaptuk" a "VIP" parkolót. Magyarán bepofátlankodtam egy pici helyre, a dolgozók beleegyezésével. :) 

Kocsiba be, majd irány Albánia. Határátkelésekkel eddig szerencsénk volt, majdnem mindenhol haladós volt, vagy volt valami pozitív élmény. Egyik határőr a szokásos létszám ellenőrzésnél: "Anikó, Zsolt, Polski Fiat", majd mosolyogva meglapogatta a csomagtértőt. Ellenben az utolsó határnál kedvetlen határőrök, akiknek a köszönést is nehezükre esett viszonozni és kicsit lassúak is voltak. Persze nem panaszkodom, a négy átkelőnél, összesen nem töltöttünk fél óránál többet. 

Albániába este nyolc körül értünk, az országból semmit nem láttunk, de ha csak az út széli éttermekből kellene véleményt formálnom, akkor gazdag országnak gondolnám. Shkoder legszélén van a szállásunk, kicsit tapasztaltunk csak a városból, az alapján viszont nagyon Balkán, ami nem baj, hiszen a Balkán élményért jöttünk.